„Anton Pavlovics Csehov remekművei, így a Cseresznyéskert is, meghatározott helyen és meghatározott korban játszódnak. A Helyszín Oroszország, az idő a XIX- XX. század fordulója, amikor mindenki érzi, hogy valami visszavonhatatlanul véget ért. Mindenki másként látja a jövőt, de nem sejtik azt a sok szenvedést, amit majd a XX. század háborúi és forradalmai okoznak. De miért játszunk egy színdarabot, ami tőlünk már viszonylag távoli korban és idegen földön játszódik?

Először azért, mert a Cseresznyéskert nagyszerű színpadi mű. Színes karakterek, gazdag szituációk, fordulatos sorsok, dráma és komédia -ez az, ami a mai nézőt is érdekelheti. És az a vonzó, különleges módszer, amellyel Csehov ítélkezik hősei felett. Mindegyiket mulatságosnak mutatja, és mégis mindegyiket megérti, Valamennyi szereplőjét elítéli, de együtt érez velük. Arra biztatja a nézőt, hogy hibásnak, nevetségesnek lássa, de mégis szeresse őket. Ez az a kettős látás, ami csak a legnagyobbak sajátja. Shakespeare, Moliere, Mozart és Csehov ilyen ellentmondásosnak mutatja az embert. Itt nincs jó és nincs rossz, mindenkinek igaza van a maga módján, és senkinek sincs igaza, történelmi távlatból nézve. Ettől olyan nehéz játszani ezt a darabot és ettől ilyen jó játszani ezt a darabot.

A másik ok, amiért el kell játszani ezt a művet, hogy kifejezetten hozzánk szól, itt és most. Mert ugye, a darabban mindenkinek valamilyen formában válnia kell a múltjától, attól, amit nagyon szeret, amihez ragaszkodik, de amivel le kell számolnia. Ez ma itt, a mi hétköznapjaink drámája is. Elszakadni a megszokottól, belekezdeni valami újba, ami bizonytalan és talán fenyegető, de mégiscsak a jövőt jelenti. Egyáltalán a jövőt keresni kicsiben és nagyban, ez ma Magyarországon minden ember nagyon is hétköznapi problémája. Erről szól ez a darab és ha sikerül úgy eljátszani, hogy a nézők nevetnek a látottakon - és egy kicsit önmagukon is, de ugyanakkor sajnálják a szereplőket és egy kicsit önmagukat is, vagyis ha sikerül igazi színházi élményt okozni, akkor van értelme a bemutatónak."

(Szinetár Miklós, rendező)