Kérdés nélkül a világirodalom legegyetemesebb családregénye, pedig ebben a műfajban azért kipróbálta már magát egy-két óriás: Thomas Mann és Salman Rushdie mellett Nádas Péter és Esterházy Péter jut eszünkbe hirtelen. Amellett, hogy különösebb képzelőerő nélkül is magunkénak érezhetjük egy nevenincs dél-amerikai falu, Macondo lakosainak sorsát és problémáit, mindezt ráadásul öt generáción keresztül, roppant fontos újításokat köszönhetünk a Száz év magány-nak. Soha nem látott teljességében mutatkozik meg a spirális regényforma - a történések folyamatosan önmagukba fordulnak vissza, egy kicsit eltérés azonban mindig akad, ez pedig lehetővé teszi, hogy az önismétlés mellett beszélhessünk kezdetről és végről is. Vélhetően a szélesebb olvasóközönség kimutatható része a regény kapcsán hallott először az obskúrusnak tetsző mágikus realizmus irányzatáról, vagy hogy egy tágabb kategóriát vegyünk, magáról az irodalmi posztmodernről. Mindenekfelett azonban ott van a magány, mely a huszadik század talán legihletettebb témája, s melyet Musil, Sartre, Proust és Kafka már olyan mértékben szedett ízeire, hogy nem gondoltuk volna: létezik egy kevésbé direkt, egy kevésbé befelé forduló, egy kevésbé önmarcangoló magányábrázolás is. Mindennek ellenére Márquez fogalmazza meg a legegyértelműbben, hogy a magány nem lelkiállapot, még csak nem is a létünket befolyásoló sorsfordulat, hanem egész egyszerűen választás, a modernen túli ember talán egyetlen fontos választása.