Egy embernél agydaganatot diagnosztizálnak. Az embert történetesen Karinthy Frigyesnek hívják. (Az agydaganat nevével nem vagyunk teljesen tisztában, lehet Józsi, Ernő, Aranka, Etel, Steinman, Füles vagy mondjuk Gasparec). Ez az ember szeretne élni, még akkor is, ha nem tudja pontosan, hogyan is kell az ilyesmit (mármint az élést) jól csinálni. Ezen már rengeteget gondolkozott. Tulajdonképpen folyton ezen gondolkozik. És a legbosszantóbb az, hogy most, amikor a haláltól való félelem erősen reálissá válik, s emberünknek minden oka meglenne arra, hogy az élettel, és kizárólag az élettel, ne pedig annak a milyenségével foglalkozzon, mert az eljövendő élet vágykép lett, nem bizonyosság, s a vágyképeket nem szokás felboncolni (vagy akár: ajándék, és ajándék lónak, ugye), szóval most, hogy végre minden kitisztulhatna, pont most nem tisztul ki semmi, sőt.

Itt egy ember fejének a belsejébe láthatunk bele. Egy felbolydult társasházba, ahol a lakógyűlésen egyszerre kér szót minden lakó, és az összes felszólalás halálosan fontos és halaszthatatlan. És emberünk, aki szakmáját tekintve író, nekilát, hogy a lehetőségekhez képest rendet tegyen. S ha válaszokat nem is talál, de a sokféle kérdést igyekszik minél pontosabban és érzékletesebben megfogalmazni.

Az előadás nem szigorúan vett „Utazás a koponyám körül” adaptáció. A kisregényt, mint a színpadi mű gerincét használjuk csupán, mint sorvezetőt és apropót, hogy betekinthessünk egy elképesztően gazdag és szórakoztató életműbe. Novellák, naplók, levelek, karcolatok, kabarétréfák, versek és humoreszkek elevenednek meg, és természetesen a novellák, naplók, levelek, karcolatok, kabarétréfák, versek és humoreszkek szereplői is mind színpadra lépnek, mert célunk egy ember agyának minél áthatóbb, ugyanakkor teatralizált feltérképezése. Egy emberé, aki bajban van, és amúgy is mindent alaposan átgondol.