„Kincses Elemér darabja ősbemutató volt a váradi színpadon. A szerző maga rendezte első alkalommal megszólaló alkotását.

Kiránduló csoport érkezik – valahol a Kárpátokban – egy menedékházba. Három lány, három férfiú. Nem édes-kettes párocskák, ahogy nevükből-nemükből okkal feltételezhetné a néző; nem, ezek itt tényleg csak ad hoc egybeverődött jó pajtások, haverok. Legfeljebb Magdit fűzik gyöngédebb szálak Zoltánhoz, illetve Péter és Ildi között csírázik-alakulgat valami. A vidám galeriből egyedül Géza meglett, negyvenes ember, elvált férj; a többiek huszonéves nők és férfiak, pályakezdő értelmiségiek, «felvételizők»…

Alighogy lerakodnak, fűbe heverednek s mélyet szippantanak a csípős hegyi levegőből, nézeteltérés támad köztük a házi teendők elvégzése körül: ki hozzon vizet a forrásról, ki rakjon tüzet a rőzséből, ki készítse el az ebédet. Hogy vita, veszekedés ne legyen, Géza javaslatára elhatározzák: sorshúzással záros határidőre kijelölnek maguk közül egy-egy főnököt, akinek szó nélkül engedelmeskednek a többiek – míg a mandátuma tart. Igen ám, csakhogy Géza mindjárt az elején visszaél a ráruházott hatalommal: félreérthetetlen sanda szándékkal otthon marasztalja Ildit, miközben elküldi-távolítja társait. Ezzel máris méreg cseppent az ózondús levegőbe, hím-vetélkedés, titkolt féltékenység, erkölcsi szennyeződés kezdi ki a jó-baráti légkört. Szerencsére a «zsarnok» megbízatása hamarosan lejár, másodiknak Magdi húzza ki a gyufát, utána Zoltán és majd a többiek. Közmegelégedésre, primus inter pares gyanánt akar «uralkodni» mindenki, de persze egyéni elképzelésekkel állnak elő kivétel nélkül… A Kinek nyár, kinek ősz eszméket és érzelmeket, stílusokat-műfajokat pedzve – azaz hol akceptálva, hol elvetve – keresi önnön tartalmát és formáját… Kincses lényegbevágó, egzisztenciális kérdéseket feszeget komolyra forduló játékában, de a válaszadást félig-meddig reánk bízza.” (Oláh Tibor)