Szigligeti Ede váradi szerzőnek tekinthető. Itt született a Körös-parti városban, nevét viselte hosszú ideig az 1900-ban fölépült és megnyitott kőszínház és szobra is ott áll a színház bejárata előtt, hirdetvén, hogy 19. századi alakja máig meghatározó egyénisége a magyar drámairodalomnak és színháztörténetnek. A lelenc című színművét születésének 165. évfordulója tiszteletére mutatta be a társulat.

Az elszegényedett nemesi család lánygyermekei Pesten szolgálnak. Erzsébetet elcsábítja egy férfi házassági ígéretekkel, ám hamarosan kiderül, hogy õ éppen a házi kisasszonynak a vőlegénye. Az elhagyott Erzsébet azonban gyermeket vár, akit megszül és hazaviszi szüleihez egy pólyában pénzzel és levéllel, hogy neveljék föl a szegény kis árvát. A lezüllött fiútestvér azonban, akit apja kitagadott, észreveszi a küszöbre tett pólyát, a pénzt elveszi, a pólyát pedig a Tiszába dobja. Éppen akkor érkezik haza a másik lány is, aki a pólyás gyermeket kimenti és hazahozza. Ebből sok bonyodalom származik, mert egyrészt meggyanúsítják, hogy õ a leányanya, másrészt az igazi anya nem lehet igazán anyja saját gyermekének. Ezen túl menően bosszút forralnak a család ellen a jegyzőék, akik lányuknak éppen azt a férfiút szemelték ki, akihez most nagyobbik lány készül férjhez menni. Feljelentik a lányt gyermekgyilkosság ügyben, ekkor Erzsébet feltárja a valóságot és ő áll a törvény elé. Ott azonban bírája éppen az a férfi, akitől a gyermek származik. Végül minden megoldódik, a lány nem tárja fel a titkot a bíróról, de őt is felmentik, mert az időközben öngyilkos haramia bevallotta, hogy õ volt a tettes, mármint a gyermek kirablója és folyóba vetője. Hogy ez a haramia a lezüllött fiútestvér, egyedül a leányanya Erzsébet tudja, akinek szintén akad kérője.

„Szabó József rendező nem a darab romantikus fordulataira figyeltet, sokkal inkább Szigligeti realizmusára, amely vállalkozik ítéletet mondani az előítéletek felett, az emberi értéket ranggal és hatalommal helyettesítő konvenciók felett…” – Implon Irén, Fáklya

„A lelenc igazi költészet, balladás tömörségű megható történet, ami csak annak a szemében lehet puszta romantika és naiv mese, aki azt állítja, hogy az embernek nincsenek érzelmei, s ha voltak is valamikor, azokból máig mindössze a szerelem maradt meg írmagnak. Talán gyakrabban kellene ezekhez az ember természetét, érzelemvilágát gazdagabbnak bemutató íróinkhoz fordulni, különösen a színház érdekében…” – Gyöngyösi Gábor, Utunk