Étlap - afféle használati utasítá

Aki az Utolsó vacsorára hivatalos, ne öltözzön ünneplőbe, cicomába, maszkot ne viseljen, elvárásaival csínján bánjon...

Aki az Utolsó vacsorát látni szeretné, szemét fülét nyissa tágra, figyeljen az árulásra.

Aki az Utolsó vacsorán lakmározni szeretne - bizony mondom -, rossz helyen jár, hoppon marad: éhségét nem csillapítjuk, szomját se oltjuk: szünet nélkül 5 fogással vendégeljük...

Aki az Utolsó vacsorára kíváncsi, csak a testére figyeljen, semmi másra: múlton, jövőn ne merengjen, a jelenre koncentráljon, engedjen a kísértésnek, táncba jöjjön...

Aki az Utolsó vacsorára hivatalos, önmagában bízva bízzon, de ne reménykedjen, s majd a végén - ha netalántán tetszettük is -, ne tapsoljon...

"Tömeg. Éhes, rángatózó, törtető-csörtető.

A világ. Ők.

Akik jönnek, akarnak, törnek előre.

Lassan, fokozatosan, aztán egyre gyorsabban. Követelőzően, pusztítóan.

És az én, velük szemben.

Egyedül.

Velük szemben vagy velük együtt.

Gyanakvóan mindenesetre.

És teremt. Ént a világban, a világ ellen.

A legnehezebbet teszi.

Aztán szövetkezik eggyel.

Kiválasztja. Tanítja.

A világ meg föllázad, bosszút áll.

Bosszút áll az énen.

Végül, mert ez így nem maradhat, eljön a csaták, háborúk által kiküzdött béke.

A katartikus eggyé olvadás, újjászületés, megtisztulás.

A világ mint akarat és képzet - mondta Schopenhauer.

A világ mint tömeg, közeg, ellenállás és sokaság az énnel szemben - mondja Góbi Rita koreográfus legújabb, sokadik, individuálisra hangolt koreográfiájában.

Figyelem! A rágógumit mindvégig tartsuk a szánkban!"

(Kozár Alexandra)

Az Utolsó vacsora számunkra nem egy ismert – pontosan beazonosítható – kulturális tárgy, egy újramondásra alkalmas bibliai történet, hanem létezésünk kiapadhatatlan energia-forrása, éppen most (mindig) zajló jelene. Nem értelmezni kívánjuk tehát a színpadon, hanem élni inkább: láthatóvá, élményszerűvé tenni semmi mással össze nem hasonlító hangoltságát, a benne pulzáló élet-igenlést.

Ez csak úgy lehetséges, ha megnyitjuk magunkat – testünket – arra a frekvencia-számra, vibráló magasfeszültségre, mely „utolsóságának” sajátja. Az elemi éhség tapasztalatához közelítünk így, mely csakis a szeretet „tériszonyában”, szédületes örvényében keletkezhet, nem enyhítheti kenyér és bor. Jézust és Júdást ne keressék tehát a színpadon, mi leszünk ott: csak annyiban szereplői Utolsó vacsoránknak, amennyiben alteregóink, ott vannak, nyugszanak bennünk összegabalyodva, láthatatlanul. Hűségről, árulásról sokat tudunk már, nem szükséges tanulságait újra számba venni. De a vacsorát, az utolsót, senki nem tálalta még nekünk.