Részlet a Népszabadság 1965. február 25-i számában megjelent kritikából:

"[...] A Yermát alakító Psota Irénről már többször elmondták, hogy pályája legmagasabb állomásához érkezett. A nagy művészek fajtájához tartozik: nem elégszik meg soha mégoly nagyszerű eredményeivel, nem a már elértet kamatoztatja sütkérezve a sikerben, hanem megküzd a még tökéletesebbért. Ezért mondhatjuk ismét: a Yermával az eddigiekhez mérten is pályafutása legmagasabb csúcsát érte el. Lenyűgözve és tehetetlenül nézzük a színjátszásnak ezt a tudatosságból és vulkáni erőkből teremtett jelenségét. "Szeretném, ha tűzhányóhegy lehetnék!" - mondja Yerma valahol, és Psota valóban tűzhányóként tiporja el a színpadot, környezetét. Egész lénye átalakul, egyetlen sejtje sem marad ki a metamorfózisból. S ebben a roppant forróságú indulatban, az asszonyságnak ebben az egészséges erotikájában át is tud szellemülni, felülemelkedik testi valóján, megrendítő jelképpé is válik. Egész lénye megfeszül, szemmel láthatóan mintegy gótikussá nyúlik - s ebben a testtartással, mozgással, hanggal is érzékeltetett átalakulásában szenvedő és egyszerű Yerma, de több is annál. Magasrendű stilizáltság és érzékien plasztikus realizmus ritka csodája ez az alakítás. [...]"

Görgey Gábor

Vámos László Psota Irénről:

"... Ha visszagondolok a Yerma próbáira, akkor a balladisztikus hangvételű darab során egy hallatlanul letisztult, majdnem azt mondhatom, hogy egy sima felületű, szoborrá nemesedett Psota Irénnel találkoztam. Olyan volt, mintha egy katedrálisban vagy egy nagy csarnokban próbáltunk volna, olyan méltósága, olyan tartása van ennek a darabnak. A Yerma az anyaság hőskölteménye nagy legatokkal, csöndekkel, nagy feljajdulásokkal. Irén szenzibilis és vibráló lénye letisztult, megnyugodott ezeken a próbákon."