Kígyó: A veszély, az újjászületés, a változás, a férfi szex szimbóluma. Mindig az ismeretek tárházával társították, különösképpen a rejtett tudással, amely a legmagasabb bölcsesség. Szinte minden nép vallásában, mitológiájában megjelenik, hol jó, hol rossz jelentéstartalommal.

A Bibliában a bűnbeesés szimbóluma. Számos istenség jelképe volt, főleg az életet, a gyógyulást ajándékozóknak. Termékenységre utaló szimbólumként a folyókat is jelképezi, amely táplál, de áradáskor – mint maga a kígyó is – pusztít. A germánoknál a kígyó szent állat, a halottak istene, benne élnek tovább az eltávozott ősök.

A saját farkába harapó kígyó a kör alakját felvéve a végtelenséget, az újjászületést, a lét örök körforgását jeleníti meg; az egymásba tekeredő kígyók a világ szembenálló erőinek küzdelmét és az ebből eredő új erőt szimbolizálják.

Rózsa: A rózsa alapvetően női szimbólum. A szemérmesség, a szépség, a szerelem, a vágy, az élet, a teljesség kifejezője, a megnyíló, odaadó szeretet és a szenvedés szimbóluma. A rómaiaknál az örökkévalóságot is jelképezte. Az indiaiaknál a szépség, a befejezett tökéletesség, a lélek és a szív jelképe. Elengedhetetlen old school elem.

Szótár:

poliglotta - többnyelvű

patrólázik - járőrözik

Elektrovojvodina - szerbiai áramszolgáltató cég

burek - töltött vagy töltetlen réteslappal is készíthető piteszerű étel

Andol - fájdalomcsillapító

targyi - pálinka

pelinkovác - pálinka

Tomos - motorfajta

prodavnica - bolt

navijács - szurkoló keménymag tagja

ekonomszki - közgazdasági szak

A „társadalmi kirekesztés” fogalma relatíve új, René Lenoir negyedszázaddal ezelőtti írásában fordult elő először, így őt tekintjük a kifejezés szerzőjének.

A társadalmi kirekesztés fogalomkörébe a társadalmi és gazdasági problémák feltűnően széles körét sorolják: értelmi és testi fogyatékosok, öngyilkossági kísérletet elkövetők, idős rokkantak, bántalmazott gyermekek, szenvedélybetegek, bűnelkövetők, egyedülálló szülők, sok-problémás háztartások, marginális, aszociális személyek és más társadalmi „nem-illeszkedők”.

A szakirodalom megjegyzi, a listát ki kell egészítenünk „még néhány dologgal, melyekből az embereket ki lehet rekeszteni”. Ilyenek: a megélhetés; a biztos, folyamatos munkaviszony; a jövedelem; a vagyon, a hitel vagy a földtulajdon; a lakhatás; a minimális vagy megfelelő fogyasztási színvonal; az oktatás, a gyakorlati készségek és a kulturális tőke; a jóléti állam; az állampolgárság és a jog előtti egyenlőség; a demokratikus részvétel; a közjavak; a nemzet vagy a domináns faj; a család és a társaság; az emberiesség, a tisztelet, az önmegvalósítás és a megértés.

Darabunk szereplőinek majd mindegyike így vagy úgy méltán kirekesztettnek érezheti magát valamelyik kérdéskörben, sőt, mindannyiukat sújtja a kisebbségi lét megannyi buktatója. A kisebbségi kérdés rendezésére térségünkben eddig alkalmazott megoldások mindegyike elégtelennek bizonyult: a Versailles-ban megálmodott kisállami rendszer, a pártállami keretek közé szorított jugoszláv internacionalizmus, majd a legutóbbi évtizedek újabb nemzetállami kísérletei mind csődöt mondtak. Ennek oka, hogy minden esetben hiányzott az érintett nemzetek és nemzetiségek közötti konszenzus alkotmányos rögzítése és államjogi szavatolása. Márpedig e nélkül régiónkban a kisebbségi kérdést nem lehet megnyugtatóan rendezni.

Milyen mozgástere marad hát döntéseikben, cselekvéseikben sokszorosan gúzsba kötött hőseinknek? Erre a kérdésre keresi a választ a megvalósításában formabontó előadás.

„Minden ember, minden apró mozzanat életedbe úgy került, hogy te magad vontad oda.

Az, hogy most mit kezdesz velük, rajtad áll.”

(Richard Bach)

Tudattalan működéseinkben olyan elemek kerülnek felszínre, melyek egy ősi, nem a mi életünkből származó tapasztalatra utalnak. Ezért meg kell különböztetni a személyes tudattalant és egy személytelen vagy más néven kollektív – személy feletti – tudattalant. Ez a kollektív tudattalan független az egyes embertől, és általános tartalmát a világon mindenütt megtaláljuk. E képek érzések és gondolatok is egyben, melyeknek szinte önálló életük van. Az archetípusok – ősi mitologikus színezetű, az egész emberiség számára ugyanazzal a jelentéssel bíró, univerzális képzetek, melyek a pszichés működést alapvetően meghatározzák – a kollektív tudattalan régiójában helyezkednek el. Ezek az archetípusok saját egyéni élettapasztalatunkkal ötvözve alakítják életünket.

Az archetípusok léte nem kérdés számunkra, sokkal inkább az, hogy milyen hatást váltanak ki belőlünk, hogyan hatnak ránk. Miért ijed meg az asszony a pincében matató egértől? Miért őrzi, vigyázza az ember a mindennapi betevőjét? Mert ezer évek távolságából int felénk ez az ősi tudás a kollektív tudattalanból…

Önökben is zajló működését tehetik próbára a mai estén, amikor egyéni döntéseik láncolatával alakítják az előadás menetét, mindjárt a szereposztástól fogva. De vajon nem ítélünk-e elhamarkodottan, amikor pusztán ezekre a közös képzetekre hagyatkozva mondjuk ki valakiről: ő a Jó – ő a Rossz? És vajon színészeink képesek-e ugyanezt a kollektív tudattalant működésbe hozva egy szempillantás alatt gyilkosból áldozattá válni vagy épp fordítva? Estéről estére, Önök, kedves nézők, mindig ugyanannál a pontnál kívánnak majd beavatkozni, és más megvilágításba helyezni a dolgokat? Születik az évadban két egyforma előadás?

Működik Önökben – működik bennünk a kollektív tudattalan…?