„A föld ragad, a föld ragad, és még mindig: ragad"

Teker kicsi Iván, hajt kifelé a gőzbe, de már oda is úgy, hogy a földet nézi, ne kelljen köszönnie. Gőz: így nevezik a fóliavárost, viccelődtek, kekeckednek, és nevettek a verejtéken. Nyáron már kora reggel is kétségbeejtő, fullasztó a hőség, a fóliaváros: pokol. Kicsi Iván itt álmodik, ahol a túlnyomásoknál mindig kicsap a gőz. Recések, bundásak a gőzoszlopok, mintha élnének, sejtelmesen oszlanak el. Ilyen a jövő is: mintha valami élő testből, finom anyagból faragták, varrták, formázták volna. Húsból, selyemből vagy cukorhabból. De ha magadról álmodsz, az is ilyen: belül a remény, de ott kint nagy a nyomás. Kicsi Ivánnak remeg reggelente a keze. Az apró réseken szivárog a jövője: vékony fehér cérnaszál. Szöknek el a halottak, ezt mondja a felesége, Anna. Már el is telt a fiatalság, oda a régi álmodott a színpad, hét éve házasok. Gyertek, szökünk vissza az életbe!

Az előadás négy falusi fiatal felnőttéválását, hétköznapjait, vágyait, reményeit mutatja be. A helyszín egy különleges klímájú hely, talán üvegház, de az biztos, hogy ott sok minden eldől, egy varázslatos világ az, ahol a sors fonalát fonják a Moirák. A Nebáncsvirág könnyed, abszurd szomorú, komikus táncjáték, önirónikus szembenézés, arról, hogyan indul egy reményteli élet, aztán hogyan lesz banális minden, ami igazán fontos, amint a lányok megjelennek a színen.