Ki ne ismerné a hetyke kiskakas történetét, aki addig-addig jár a török császár nyakára, amíg csak visszaszerzi a szemétdombon talált gyémánt félkrajcárt.

A népmese méltán népszerű, hiszen alighanem minden gyermek átéli legalább egyszer azt a nehéz helyzetet, amikor egy nagyobb, erősebb valaki elvesz tőle egy számára kedves, fontos, vagy értékes tárgyat. A mese főhőse azonban – a kiskakas – nem hagyja magát! Vesztesből győztessé válik. S hogy hogyan? Mindenekelőtt a saját magába és az igazságba vetett hit által. Nem hajlandó „befogni a csőrét”, világgá kürtöli az őt ért igazságtalanságot, hogy végül – ahogy az a mesékben lenni szokott – még a természeti erők is segítségére siessenek. Ezek az erők azonban sohasem külső erők. A mesék varázslatai mindig a főhős belső erejét tükrözik. A Tűz és a Víz önmagunkban nem jók vagy rosszak. Ezért hiába próbálja a török császár ezek által elveszejteni a kiskakast, annak belső ereje – a „lélek jelenlét” - végül legyőzi, sőt mi több a gonosz erő ellen fordítja saját rontó szándékát. 



Az előadás cselekménye e gondolatokra fókuszálva szövődik, nem mondva le a humorról, játékosságról, sőt élvezeti értékét még egy – az egész előadást végigkísérő - különleges nyelvi lelemény is növeli.