Mindannyiunkban ott lapul egy alteregó, aki megszemélyesíti elnyomott vágyainkat, tetteinket, amelyekre nem vagyunk büszkék, de elfojtott lelkiismeretünket is. Ez a valami mindig ott van velünk, még azelőtt is, hogy mi megélnénk, átélnénk egy-egy pillanatot. Ez a valami – vagy inkább valaki – ő, a Schmürz.

Adott egy hétköznapi család. Menekülnek. Átlagemberek, kispolgárok, akik folyamatosan elmennek egymás mellett, mintha saját életükkel párhuzamosan léteznének. Félve menekülnek egy bizonyos hang elől, miközben a Schmürz mindig ott van velük. Ő nem menekül, csak van, létezik egy térben a családdal, és minden fájdalmat, terrort, megaláztatást kibír. A család menekülési kísérletei szoros összefüggésben vannak a Schmürz jelenlétével.

Az előadás egy eszeveszett hajsza, melyben szereplőink a túlélés reményében egy jobb élet felé rohannak.

Boris Vian drámáját feldolgozva, a fizikai színház eszközeivel élve, a társulat egy olyan kiüresedett világrend felmutatására törekszik, mely a testi fájdalmak és kínok megélésével kíván egyfajta megtisztulás-élményt nyújtani a rituálé résztvevőinek.