Írások
Mikor és hogyan talált meg téged ez a szerep?
– A Spirit Színházban elkezdtem próbálni már júniusban, de megváltozott az évadterv, és későbbre halasztották. Közben itt a Vígben Börcsök Enikő, aki eredetileg alakította volna a szerepet, beteg lett, így be kellett ugranom a helyére.
Egy színésznőnek az életében egyszer csak eljön az a kor, hogy egyáltalán gondoljon erre a szerepre. Neked mi jutott először eszedbe róla?
– Nagyon örültem neki, mert nagyon izgalmas szerep, sok rétege van, mint általában a jó szerepeknek, de idősebb színésznők szokták játszani. Viszont azt is gondoltam, hogy különleges lehetőség fiatalabb színésznőnek eljátszani ezt a szerepet. Főleg mostanában, a metoo-botrányok idején. A darabban különösen hangsúlyos, hogy a bűnök nem évülnek el, hogy egyszer csak kizuhannak a csontvázak a szekrényekből. Ez mindig nagyon aktuális, de most aztán igencsak érvényes az öreg hölgy figurája, aki jön a saját becsületét visszakövetelni.
Claire Zachanassian igazságot oszt a maga módján. Kíméletlen, állhatatos és halálosan biztos a dolgában. Úgy érzi, hogy mindent megtehet, már nincs veszítenivalója.
– Ennek a nőnek egész életében egyetlen célja volt: visszamenni Fingenbe, helyreállítani a kimozdított dolgokat. 17 éves korában a valahai szerelme elárulta őt és a gyereküket. Kurvát csináltak belőle és meghurcolták, elvették a tisztességét, elvették a nevét, elvették praktikusan a gyerekét is, mert ugyan ez nincs kimondva a drámában, de a gyerekről is lemond, mert ilyen körülmények között nem lehet azt vállalni. Az életében aztán minden arról szólt, hogy pénzre tegyen szert, és egy tökéletesen végiggondolt manőverrel tönkretegyen egy várost és elégtételt vegyen a sérelmekért, visszaszerezze a nevét és a becsületét.
Milyen volt ez a munka Rudolf Péter rendezésében, maszkviselés közepette, Coviddal fenyegetve?
– Azt kell mondjam, hogy egy olyan helyzetben találtuk magunkat, amilyen eddig még nem volt az életünkben. A próbafolyamat nagyon jó volt, annak ellenére, hogy ötven ember van folyamatosan a színpadon, ami nagy koncentrációt, nagy türelmet és fegyelmet igényel mindenki részéről. Ez még a Coviddal megfejelve különös csapatépítő tréning is lett, mert mindenkinek el kellett viselnie a maszkot, ami normál esetben is nyomasztó és bossszantó, de egy színpadi szituációban pláne, ahol az arcoddal is pontosan ugyanúgy dolgozol, mint minden testrészeddel. De mégis kibírtuk, mert a cél, hogy létrejöjjön az előadás, felülírta a kényelmetlenségeket. Péter rendezőként pontosan tudta, hogy mit akar. Remekül motiválta ezt a rengeteg embert, mindenki érezte a feladatának a súlyát, s ez nagyon komoly vezetői képességre vall.
Milyen a hangulat most a Vígben, mióta megtörtént az igazgatóváltás, s Rudolf Péter vezeti a színházat? Azért is kérdezlek erről, mert a tavaszi Eszenyi Enikő-körüli ellenérzések megfogalmazásában a társulat téged választott meg, hogy közvetítsd a véleményeket.
– A kedélyek lecsillapodtak, és bár nem került pont a dologra, de a változás megtörtént, és ez egy jó változás. Mindenki a munkájával van elfoglalva, nem annyira a helyzet értékelésével, és ez a legjobb, ami egy színházban történhet.
Milyen színházi feladatok várnak még rád az idei évadban?
– Itt a Vígszínházban játszom a korábbi szerepeimet természetesen, de mostanában leginkább Marosinét Molnár Ferenc darabjában, A doktor úrban, mert azt a karantén előtt épphogy bemutattuk, most pótoljuk az elmaradt előadásokat. A legújabb, hogy elkezdtük Mayenburg: A kő című darabjának a próbáit, amit Michal Docekal, a prágai Nemzeti Színház igazgatója rendez a Pesti Színházban, ennek november végén lesz a bemutatója. Ezenkívül játszom a Pesti Magyar Színházban a Naptárlányokat, a Spiritben benne vagyok jó pár előadásban.
A Spirit színházban annyit játszol, hogy az már nemcsak egyszerű kirándulásnak tűnik. Szükséged volt arra, hogy kitekintsél a Vígből, vállalj plusz feladatokat?
– Amíg érdekel a szakmám, addig csinálnom kell, s amíg érdekelnek a kihívások, addig én fogom is csinálni. Olyan szerepek találtak meg a Spiritben, amilyen típusúakat itt a Vígben nem játszottam. Például Szabó Magda darabjában, Az ajtóban rám osztotta Czeizel Gábor Emerenc szerepét. Nagyon sok örömöm van az előadásban, eddig százszor ment, ami komoly szám egy ilyen pici színházban. És hogy mire van szükséged, mire nem? Az mindig utána derül ki. Azt gondolom, hogy minden olyan feladat, ami mást kér belőled, az hozzád tesz, és mi lehetne a dolgom, mint hogy mindenféle karakterben, minél szélsőségesebb helyzetekben kipróbálhassam magam.
A színházon kívül milyen munkáid vannak még?
– Időnként szinkronizálok, és a Rádió Bézsben van egy kalendáriumi műsor, amelyben híres emberekre emlékezünk; tehát például Michelangeloról, Teller Edéről vagy Cziffra Györgyről beszélünk születésük napján. Liszkai Ágival kezdtük csinálni, ő vette fel az adást, de aztán a karantén idején otthon Zoránnal, az ő hangstúdiójában rögzítettük a felvételeket. Ezért végül is Zorán lett a hangmérnöke ennek a műsornak, amit minden héten elkészítünk.
Rádiósnak is jó lennél, mert jellegzetes a hangod. Egy időben a körúti villamosokon is lehetett hallani, amint angolul tájékoztattál az aktuális állomásról, s nem kellett gondolkodni, vajon ki beszél.
– Szerintem ez egy remek ötlet volt, a BKV találta ki, hogy a villamosokon és még a metróban is ismert hangok mondják be az állomások neveit. Csináltuk ezt öten vagy hatan, például Kulka János és Rudolf Péter is benne volt a csapatban. Még talán azt is elmondtuk például a Jászai Mari téri megállónál, hogy itt a Vígszínház, tehát volt egy pici hozzáadott érték. Ha ezt a new yorki metróban De Niro és Meryl Streep csinálná, akkor mindenki elájulna, hogy ez mekkora ötlet, ehhez képest Budapesten olyan furán vették. Hosszan ment, de aztán volt egy-két megjegyzés: miért kell, hogy túlfizetett színészek zaklassák az utasokat? Nehéz az emberek kedvébe járni… Nem voltunk túlfizetve, s nyugodtan lehetett volna cserélgetni a kollégákat, hogy minden héten vagy hónapban más mondja be az állomásokat. Természetesen most már rendes angol nyelvű bejelentkezés van, és ez tök jó, mert professzionális.
Itt is a hangoddal „arattál”. Iszonyú jó adottság ez a dögös, mély tónus...
– Hát igen, ez mostanra már, ahogy szokták mondani, védjeggyé vált. De a pályám elején azért ez nagyon kellemetlen volt, nem hitték el, hogy ezzel a hanggal lehet beszélni. Ezért nem vettek föl elsőre a főiskolára, szóval nagyon sok átzokogott éjszakámban van ez a hang. Amikor már főiskolás voltam, az Elveszett paradicsom forgatására úgy engedett ki az osztályfőnököm, Békés András, hogy: menjen, majd ezzel a hanggal talán megszokják. Akkor ez a szabálytalan hang nem volt a fülekben, nehezen tudták elképzelni, hogy működni fog. Végül is megszokták…
Úgy képzelem, téged minden arra predesztinált, hogy leginkább filmszínész legyél. Édesapád a híres operatőr, Hegyi Barnabás volt, édesanyád a filmgyárban dolgozott díszletépítészként, már 13 éves korodban kamerák előtt álltál Mészáros Márta Útközben című filmjében.
– Az, hogy az apám operatőr volt, az nem jelenti azt, hogy én ettől remek filmszínész leszek, kell, hogy legyen valami képességem is. Az, hogy találkoztam nagy művészekkel? Engem ez biztosan nem segített. Bennem sokkal több volt a kétely – pont emiatt. Hogy akkor az apám miatt vesznek föl a főiskolára vagy magam miatt? Minden ismert névvel rendelkező gyereknek egyszer csak eljön ez a kérdés, és sokkal kínzóbb, mint hogyha Kovács Ágotának hívnak. Állandóan kompenzálnod kell, hogy ugye nem hozok szégyent rá? Ezért is mentem el Los Angelesbe egy elég ismert iskolába, a Lee Strasberg Theatre Institute-ba tanulni és megnézni, hogy ott mit szólnak hozzám, ott mit jelentek én egy külső szem számára.
Naponta kapjuk a híreket a Színművészetiről, s számomra ezzel kapcsolatban egy nagyon meglepő adalék, hogy te mennyire erős influencer vagy az szfe honlapján.
– Ez azt hiszem, azért van, mert fölraktam az instagram oldalamra azt a dalt - Selmeczi György - Weöres Sándor: A célról -, amit még szeptemberben énekeltünk százan színésznők, s ezt nagyon sokan megosztották. Egyébként nem hiszem, hogy olyan nagy befolyásoló tényező lennék, de ha ezzel segítettem ezen az ügyön, akkor nagyon boldogan vállalom ezt a titulust. Ha hiszel valamiben és az igényli a támogatást, akkor kutyakötelességed, hogy odaállj mellé. Az, hogy a gyerekek mellett ki kell állni, például őrséget állni, ez nem kérdés. Az egyetemi autonómia – és az látható az október 23-i tüntetésből is – nem lehet kérdéses dolog, az jár az egyetemnek. Nagyon szeretem a főiskolát – nekem főiskola marad örökre!- , időnként még ma is visszajárok Bagó Gizellához énekórákra. Mindig nagy örömmel megyek oda, és nagyon sajnálom, hogy ilyen méltatlanul bánnak vele. A Színművészeti egy nagyhírű intézmény, inkább gondozni kéne és segíteni, nem pedig kérlelhetetlenül felülbírálni.