A Veront tavasszal az Erkel Színházban is bemutatják, ősszel pedig a Kolozsvári Magyar Operában kerül színre. A zeneszerző-zongoraművész-karmesterrel a darab születéséről, komponálásról és a ’zenével való élésről’ beszélgettünk.

Honnan jött a gondolat, hogy Hunyadi Sándor Bakaruhában című novellájából operát írjon?
    –   Minden azzal kezdődött, hogy Szőcs Gézával újrafordítottuk A varázsfuvolát Tompa Gábor kolozsvári rendezéséhez. A közös munka kapcsán sok időt töltöttünk együtt, s ekkor hozta szóba Géza Hunyadi történetét, amely - úgy vélte - operaszínpad után kívánkozik, ráadásul mindkettőnk számára fontos városban, Kolozsvárott játszódik. Különleges novella, amelynek az egyik hőse egy kalotaszegi parasztlány, a másik egy polgárfiú, újságíró, s a különböző kulturális dimenziók ütközése régóta foglalkoztatott mindkettőnket, ahogyan az is, hogy hogyan is lehetne egy ilyen találkozás vége happy end…  A cseléd és a zsurnaliszta szerelme mellett a műben emblematikus, kolozsvári helyek, gyerekkorunk helyszínei jelennek meg. Amikor az ötlet kipattant Géza fejéből, azonnal az volt rá a válaszom, hogy vágjunk bele. A librettó Géza utolsó költői munkája, sajnos nem készült el teljesen, én fejeztem be, a költeményeiből válogatva szövegeket. Géza fantasztikus munkát végzett, s ennek köszönhető, hogy megvalósult ez a különleges vállalkozás, egy olyan új opera született, amelynek irodalmi súlya is van.
 

S hamar elkészült hozzá a zene is?
    –   Ahogy születtek a szövegek, azonnal vázoltam a kompozíciót, folyamatosan dolgoztunk.  Géza bravúros költői zsenije, tudása inspiráló volt, s nagyon izgalmas, ahogyan egy ilyen realisztikus, szimbolikus történetet átemelt teljes egészében a poézis világába. Gyönyörűséges a nyelv, a szövegek, amelyek között még a szélsőséges humor is megjelenik. Mindez persze rettenetes feladat is egy szerzőnek, hiszen ember nem beszél így, ilyen emelkedetten, nekem pedig a zenémmel ezt el kell fogadtatnom… Miután elveszítettük Gézát, megszállottként folytattam a munkát és sokkal hamarabb megírtam, mint a korábbi operáimat. Gyorsan haladtam a két felvonással, annyira kínálta magát a történet. Hunyadi írása a magyar novellisztika egyik legnagyszerűbb pillanata, a belőle készült filmet sokan ismerik Bara Margittal és Darvas Ivánnal a főszerepekben. 
 
Mennyire hat a zenére a költői szöveg?
    –   Van, amelyik inspirál és jól zenésíthető, de akad olyan is, amely ugyan csodás remekmű, mégsem ültethető át zenébe. Nagyon változó a költői szövegek viszonya a dallamokkal. Szőcs Géza mindig zenei jellegű költészetet gyakorolt, rengeteg szövegéből írtam dalt, az első operámat ugyancsak Géza szövegére komponáltam. Hihetetlen muzikális költő volt, így igazán könnyen lehetett az alkotásaival dolgozni. Óriási étvággyal írtam a Veront, a zongorakivonat elkészítése két hónapot sem tartott, aztán következett a sok cizellálás, kisebb átalakítás, hangszerelés, amiből azért összejött a hat-nyolc hónapos munkafolyamat. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy amikor az ember egy ilyen komplex világ zenéjét próbálja megjeleníteni egy zenedrámai kompozícióban, akkor nincs olyan nehéz dolga, egyszerűen azért, mert annyira rétegzett a huszadik század elejének muzsikája. A frissen felfedezett magyar népdalból, a táncházi muzsikából tevődik össze, emellett a liberalizálódó polgárság nagy élvezettel habzsolja a sanzont, a kuplékat,  a szórakoztató zene számos ágát, s a jazzes hangzások első megjelenése is erre az időre tehető, jelen van az orfeum, a kabaré, a varieté zenekultúrája is, akárcsak a katonazene, ami persze teljesen más repertoárt jelent. Ehhez a nagyon sokszínű zenei világhoz csatlakozott még a Veronban az opera tradicionális műfaja, amivel ezt a sok mindent, ezt ezernyi réteget összeragasztottam. De éppen a sokszínűség miatt volt mindig mihez nyúlnom a komponálás során, folyton újabb és újabb dallamokat, harmóniakaraktereket találtam a különböző szereplőkhöz, jelenetekhez.

Ha pedig elfáradt egy anyag - s az ember– követi a Veron…
   –   Remélem, azért ennek a darabnak is akad némi humora. Látványos és igazán lélektani dráma, ami megmutatja a közgondolkodást a huszadik század elején a magyarság világában, azt, hogyan épültek fel a kultúra, az irodalom rétegei. S a zene is is segít abban, hogy a közönség még jobban átadja magát érzelmileg ennek a történetnek.
 
Egy korábbi interjújában beszélt arról, hogy ha az ember zenét szerez, akkor  fontos az alapos szakmai tudás, de hogy egy-egy alkotásból születik-e művészi produktum, az attól függ, kap-e valami pluszt fentről…
    –   Ma is így gondolom, de persze azt azért tudni kell, hogy mit várunk odafentről… A mesterségbeli megvalósítás terén szükség van rugalmasságra, nyitottságra, benne kell legyen az alkotás során a pakliban, hogy ez művészetté, fontos darabbá válhat. Erre ügyelni kell. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem lehet az ember soha magabiztos. A kor, amiben élünk, nagyon változó, ahogy a közönség reakciói is. Egy mai szerző roppant szélsőséges, egymásnak ellentmondó érzületet tud kiváltani a publikumból. Talán nálam annyi a többlet, hogy erős esztétikai szempontjaim vannak, mégpedig hagyományos esztétikai szempontjaim, s annak szellemében próbálok komponálni, és aztán várni a fentől érkező pluszt…
 

Milyen érzés színpadon látni, amit elképzelt?
    –   A próbák sora mindig pokoli időszak a szerzőnek, borzasztó megpróbáltatás. Állandó ugyanis az érzelmi hullámzás. Az egyik percben jóleső érzés, hogy milyen remekül működik az operám, a másik pillanatban azt érzem, most kellene ezt az egészet átírni, a harmadikban pedig azt, hogy azonnal vissza kellene vonni, áthangszerelni, mást csinálni és így tovább… A színpadra állítás mindig nagyon nehéz időszak a szerző fülével. Persze ilyenkor már minden alkotás elkezdi élni a saját életét. Nekem a mestereim azt tanították, hogyha a partitúrát kiadtad a kezedből, akkor az álljon helyt magáért, viselkedj hát rendesen és próbáld a háttérből elszenvedni, ami történik vele. Most pontosan így volt ennél a darabnál is. 
 Nem dirigálja az operáját…
    –   Nem szoktam. Ez is a mestereim szava: ha te odaállsz és dirigálod a művet, az nem feltétlenül az lesz, mint ami a partitúrában van. Akad majd benne egy olyan többlet, amit te magad jelentesz. Szóval ilyen intelmeket őrzök még ilyen öreg fejjel is, ezért hagyom, hogy a darabjaim nélkülem járják az útjukat.

Visszatekinteni sem szeret, nem szívesen hallgatja meg a felvételeit, lemezeit.
    –   Azt az élményt, amit a mű akkor adott, amikor elhangzott, nem lehet megörökíteni. Az ugyanis ad egyfajta illúziót, azt viszi magával az ember, ami egyszeri és megismételhetetlen. Ha egymás után ötször, havi rendszerességgel Mahler III. szimfóniáját vezényelném, akkor az is öt, különböző előadás születne, még akkor is, ha ugyanazok a tempók és az előadók. A zeneművészet egyik legnagyobb kataklizmájának tekintem a hangsokszorosítást és a hangfelvételt, mert gyakorlatilag megfosztottuk a muzsikálást attól, ami korábban mindig is jellemző volt rá, a ‘most és soha többet’ érzésétől...

Azért akad némi visszatekintés, hiszen tavaly jelent meg a Kolozsvári napló című kötete, ami összegzést ad az elmúlt időszakról, az ottani teátrumhoz fűződő, három évtizedes kapcsolatáról.
    –   Igen, de a könyvvel is az akkori élményeket próbálom magamban felidézni. Azokat a pillanatokat, amelyeket akkor és ott megéltünk. Pontosan tudom, hogy bármilyen nagyszerűen vesznek is fel valamit - jómagam is rengeteg hangfelvételt készítek - igazából az előadás egyszeri, lelki-idegi esemény, és soha nem tud megjelenni a maga teljes valóságában egyetlen hangfelvételen sem. Az opera elvarázsol, belülre kerülsz, amikor jelen vagy a nézőtéren, aztán ülsz otthon, a karosszékedben és messze, egy képernyőn játsszák a produkciót, akkor nem tudsz ugyanúgy azonosulni vele, attól kezdve már egy másik nézőpontból szemléled.

Ezeket a vélekedéseit is megosztja a növendékeivel?
    –   Persze, és lelkesen, továbbra is nagy évezettel adom át a tapasztalataimat. Nagyszerűek a hallgatók, kiváló a színészosztályunk, akikkel Novák Eszterrel foglalkozunk. Majdnem harminc éve folytatjuk ezt a munkát, mostanra már kikristályosodott egy olyan metodika, amellyel sokat tudunk segíteni. A növendékeink is visszaigazolják mindezt, a magyar színházak tele vannak azokkal a fiatal művészekkel, akik abból élnek, amit tőlünk kaptak.

Most is dolgozik új kompozíción?
    –   Mindig… Lesz egy újabb operabemutatóm, a budapesti dalszínház rendelésére komponálok egy darabot, amelynek a tervek szerint decemberre van kitűzve a premierje. De ezt megelőzően is színre kerül egy darabom, írtam ugyanis közben még egy ősoperát Szent Vitus életéről, amelynek júniusban lesz a bemutatója. Nagy élvezettel dolgozom ezen a sorozaton.

Az egyik interjújában arról is beszélt nemrég, hogy leginkább az ember és a zene viszony foglalkoztatja….
    –   Igen, ezt szoktam olyan fura kifejezéssel illetni, hogy ‘a zenével való élés’. Az érdekel ugyanis a legjobban, hogyan él együtt az ember a zenével, hogyan tudja betölteni az életében azt az isteni szerepkört, amire rendeltetett. S persze van bennem aggodalom is jócskán amiatt, hogy az emberek életében fogyatkozik ez a szerepkör és más dolgokra tevődik át. Tartok tőle erősen, hogy lelki elsivatagosodás lesz a vége,  ha ilyen tempóban az újabb és újabb generációk mondanak le a magas színvonalú, strukturált zenéről…