Írások
Homonnai Kata a Stúdió K szinte minden előadásában játszik, nélküle nemigen képzelhető el ez a színház. Mióta is vagy itt?
– November 1-jén volt 25 éve.
Hány évesen kerültél Fodor Tamás színházába?
– Huszonegy.
Akkor tulajdonképpen itt nőttél fel.
– Itt, igen. Előtte még egy évig Zoltán Gábor kaposvári színjátszókörében voltam. Erős alap volt, ő ismertette meg velem például Hamvas Bélát is, sokat tanultam tőle, de többet akartam színházközelben lenni, ezért egy év után visszajöttem Budapestre.
Milyen volt a Stúdió K-ban felnőni?
– Hét év után nálam is eljött a kapcsolati válság, akár a házasságokban, lépni akartam, aztán maradtam, és többet nem gondoltam, hogy nem volna itt a helyem. Beépült, elfogadtam, jó nekem. Azt hiszem, akkor még fiatal voltam és türelmetlen, úgy éreztem, nem megy eléggé előre az életem, ott vagyunk lent a pincében – a rendszerváltás után évekig egy Mátyás utcai pincehelyiségben működött a Stúdió K –, nem tudunk a levegőre törni. Pedig szerettük, és a közönség is otthonosan érezte magát, akkor elfogadott létforma volt Budapesten. De amikor feljöttünk a felszínre, átkerültünk a Ráday utcába, úgy éreztem, meglendültünk.
A mostani társulatból Fodor Tamáson és Németh Ilonán kívül ki van még itt ilyen régen?
– Spilák Lajos és Nyakó Juli, de ők megszakításokkal. Úgyhogy ha az állandó ittlétet nézzük, akkor bizony én vagyok a legrégibb tag.
Hogyan teljesedtél itt ki?
– Már nem tudom, hogy a kezdetekkor mit fogalmaztam meg magamnak, egyáltalán megfogalmaztam-e valamit. Fiatal voltam, nemigen tudtam, mi a színház. Valami olyasmi volt a fejemben, hogy folyton játszunk, és mindenki ismer. De a mai napig meglep, amikor valaki megismer az utcán vagy a boltban. Ez egy kicsi színház. És mégis rendszeresen rám köszönnek ismeretlenek. A kérdésedre válaszolva: jól érzem itt magam, innen tudom, hogy jó helyen vagyok. Persze nagyon szívesen megyek külső munkára, mostanában több felkérést is kaptam. Idén több filmben kaptam szerepet, nyáron például Herendi Gábor készülő nagyjátékfilmjében, és öt kisfilmben vagy vizsgafilmben. Fontos a filmes gyakorlat, egészen más körülmények között folyik a munka. Meg kell szoknom, hogy egy filmforgatáson csak a magam dolgával kell törődnöm. Legutóbb, december elején Nagypál Gáborral forgattunk a Miskolc melletti Lyukóvölgyben, egy nyomortelepen. Kicsi volt a stáb, mindenki mindent csinált – de engem nem engedtek máshoz nyúlni, mint a saját szerepemhez. A Stúdió K-beli élet után ez maga a vakáció.
Azt hiszem, a közönség nemigen tudja, hogy a Stúdió K valójában nemcsak egy színház, hanem egy életforma.
– Abszolút így van. Tegnap a művészeti titkárunk ezzel kezdte a napot: „elküldtem a jövő heti beosztást, niincs szabadnap!” Itt nagyon ritka a szabadnap, még ha este nem is játszunk, akkor próbálunk vagy valamiért muszáj itt lenni. Olyan, mint egy családban, néha eleged van belőle, néha fölemelő, de itt vagy, mert dolgod van. Nézzük a mai napot: este nem lesz előadás, ami annyit jelent, hogy nem kell kiporszívóznom az egész színházat… Takarítás után rendszerint díszítünk, próbálunk, előadás majd bontunk. A nemrég bemutatott Az utolsó aleppói bohóc díszletében sok homok van, ha ezt próbáljuk, utána megint ki kell takarítani. Aztán jön a „pihenő”, amikor „csak” mosok, vasalok. Edvin Liverić, A város emlékezete című előadásunk horvát rendezője azt mondta: te olyan vagy, mintha ennek a társulatnak az anyja lennél. És néha így is érzem magam; hála égnek, hogy főzni nem kell…
Más független társulat is így működik?
– Rendszerint az asszisztensre hárulnak a háttérfeladatok. Persze attól is függ, ki milyen személyiség, mennyire fogékony a közös felelősség részleteire, mennyire figyel oda. Például ha elromlik a fűtés, ha kicsit állítani kell a kazán vízellátásán, amihez nem kell kihívni egy szakembert, elég, ha megnézzük, hogyan csinálja a légtelenítést, és onnantól fogva azt is mi csináljuk. De van, ahol ugyanez megy. Számunkra nem csupán a színészet jelenti a hivatást, hanem a színházunk egész működtetése. Tavaly az Aase-díj kapcsán egy kritikus így írt rólam: a hűség színésznője, aki 25 éve egyetlen társulatnál van. Nekem ez a fogalom nem jutott eszembe a negyedszázad alatt, inkább hivatásnak, szolgálatnak érzem.
25 éve ez az életforma a magyar színházi életben még általánosabb volt, de azóta minden megváltozott. A Stúdió K azonban még mindig bírja tartani.
– Amíg bírjuk, csináljuk. Ez az életünk.
Mit ad neked ez a színház?
– Nem szoktam megfogalmazni, de sokat és jót. Nem véletlen, hogy aki ide bejön, akár színész, akár néző, rögtön megérzi, hogy itt egyszerűen jó lenni. Otthonos, családias, de nem belterjes. Aki ide jön, az a vendégünk, és azon dolgozunk, hogy szellemileg, lelkileg és fizikailag is tökéletesen érezze magát itt. Ez sok munkával jár, de megéri.
Mostanában melyik szerepben érzed magad a legjobban?
– Azt hiszem, Az utolsó aleppói bohócban, alakított szerepem – fiút játszom benne, telibe talált. Ritkán szokták a humoros énemet használni, most Blaskó Bori rendező ehhez nyúlt, és nagyon jó dolog lett belőle. Sipos Gyurival improvizációval folytatjuk az írott szöveget, rettentően élvezzük. Alapvetően imádom, amikor az alkatommal ellentétes szerepet kapok.
Tavaly megkaptad a legjobb mellékszereplőnek járó Aase-díjat, de úgy érzem, te nem mellékszereplő vagy: amikor belépsz a színpadra, akkor maga a Stúdió K jelenik meg. Játszol férfit és nőt, gyereket és öreget, ez a fajta, kortól és nemtől független, teljesen szabad színészi tehetség nagyon ritka jelenség ez a magyar színházi életben.
– Sokszor kapok főszerepet, de a mellékszereplő igazából nem csak azt jelenti, hogy mi a helyed az előadásban. Nekem inkább arról szól, hogy a színész kevés eszközzel, de tűpontosan mutat meg egy embert , és aztán egy pillanat alatt képes váltani egy másikra. Azt hiszem, ezt a sokféleségemet értékelték a díjjal.