Írások
Az utóbbi években megkerülhetetlen szereplőjévé vált a zenei életnek, talán éppen azért is, mert az üres címek nem érdeklik, csak akkor vállal el egy feladatot, ha hisz benne, és tántoríthatatlanul járja a saját útját. Nemrég újabb öt esztendőre szóló megállapodással folytatja munkáját a Huntsville Symphony zeneigazgatójaként, itthon átvette az UMZE művészeti vezetői posztját, s a Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítványnak is a programigazgatója lett. 2019 novemberében pedig beválogatták a MTA Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia új tagjai közé.
Olvastam egy régebbi beszámolóját az első amerikai éveiről, amelyben azt írja: nem kapott kultúrsokkot. Az irányítása alatt álló, tengerentúli muzsikusoknak sem volt ilyen élménye?
– Dolgoztak előttem is európai dirigensekkel, én pedig hamar átálltam az amerikai gondolkodásmódra, meg persze nem a semmiből csöppentem abba a világba. Amerikában végigjártam a lépcsőfokokat az eltelt két évtized alatt, hiszen asszisztensként kezdtem, aztán rezidens karmester lettem, és csak utána zeneigazgató. A muzsikusok szerencsére eléggé flexibilisek. A tengerentúlon egyetlen dolgot nem szoktak mindig érteni, a szarkazmusomat, de mostanra már ahhoz is hozzászoktak.
Miben más egy társulat irányítása Amerikában?
– Az Egyesült Államokban a zeneigazgató feladatai közé tartozik az is, hogy segítsen azoknak az “angyaloknak” a felkutatásában, akik szükség esetén jelentősebb összegeket adományoznak a zenekarnak, illetve, hogy részt vegyen a velük való kapcsolat ápolásában. Fenn kell tartani a személyi támogatások hálózatát, hiszen minderre szükség van a működéshez, a tervezéshez. Amerikában nincs állami pénzforrás a kultúrára, vagy csak nagyon minimálisan. A huntsville-i koncertteremben mi vagyunk az első számú bérlő, de így is öt évre előre le kell foglalnunk a koncertidőpontokat. Arról nem is beszélve, hogy nálunk a társulat 15 teljes státuszú és 15 félállású zenészből áll, s ehhez a létszámhoz hívunk minden produkcióra szolgálatonként fizetett zenészeket. Utóbbiak egyébként ugyanúgy teljes jogú tagjai az együttesnek, szigorú szakszervezeti védelemmel. Sok muzsikusom érkezik New Yorkból, vagy akár a messzi Kaliforniából. Külön büdzsénk van arra, hogy az ő repülőjegyeiket kifizessük. Az egész biznisz-modell más, mint itthon. Persze, az egyes zenekarok között ott is akadnak eltérések. Korábban, Oregonban például “örökzöld” szerződésem volt, amit évről évre hosszabbítottunk, s akadt olyan társulat, amelyhez konkrét időszakra szóló megbízás kötött. Szerintem jó az, ha egy-egy szerződés lejár...
Huntsville-ben azonban örömmel marad újabb öt évre.
– Nyolc éve vezetem az együttest, jól dolgozunk együtt. Amikor átvettem a zenekar művészeti irányítását személyi változásokat kezdeményeztem, s alakítottam némileg a repertoáron. Fontos feladatom kitalálni, hogy mikor, hol, melyik darabból és mennyit játsszunk. Most már pontosan tudom azt is, hogy az ottani közönséggel meddig lehet elmenni, milyen arányban kell és lehet a klasszikus, romantikus műveket egyéb kompozíciókkal vegyíteni, mivel lehet kísérletezni. Huntsville fejlődő, növekvő város, ahol izgalmas új helyszíneket is igyekszem találni, főleg a nem szokványos repertoárszámára.
A tengerentúli tudását most Pécsett is kamatoztathatja, a Pannon Filharmonikusok Classical Chill Out-sorozat hangversenyein, ahol nemcsak dirigál, hanem angolul mesél is a művekről.
– A pécsi együttes rájött, hogy az egyetemen sok a külföldi diák, akiket érdekelhet egy olyan program, amely nem olyan formátumú, mint a szokásos klasszikus hangversenyek. Ezek az egyfélidős koncertek, amelyek során egy-egy pohár italt is el lehet fogyasztani, és ott van valaki, aki angolul bevezeti őket az előadott művek titkaiba, hamar népszerűvé váltak. Élvezem én magam is, hiszen sok ilyen típusú műsort csináltam Amerikában, és ez Pécsett is remekül működik.
Sok ilyen ötletet hoz a tengerentúlról?
– Törekszem rá, hiszen mindenki örömmel fogad minden újdonságot ezen a területen, ahol többszáz éves zenéket játszunk, és folyton rá van kényszerítve az ember, hogy kitalálja a prezentáció formáját. Fontos megindokolnunk, és kitalálnunk, miért érdekes Beethovent kétszázadszor is előadni. A közönség sehol sem monolit egység, és van, akiknek az “így szoktuk” az nem elég. Persze akadnak más különbségek is Magyarország és az USA között. Amerikában például népszerű Sibelius, nálunk pedig egy-két darab kivételével nem nagyon szerepelnek művei a koncertprogramokban. A sor hosszan folytatható.
Ahogy áttekintettem az utóbbi két esztendejét, azt láttam, itthon is rengeteg dologgal foglalkozik.
– Mindig fontosnak tartottam, hogy Magyarországon is folyamatosan legyen feladatom, talán mostanra lett ez mindenki számára érzékelhető. Korábban is sokat dolgoztam az Eötvös Alapítvánnyal, most pedig adtunk ennek egy hivatalos nevet is. Az UMZÉ-val szintén pályakezdésem óta muzsikálok. Nemrég az Új Magyar Zene Egyesülete úgy érezte, megújulásra van szükség, ezért kértek fel a művészeti vezetésre. Első hivatalos egyesületi gyűlésemen tréfásan azt találtam mondani, én vagyok a jövő, amire Rados Ferencnek az volt a reakciója: “Azt szeretnénk ha te lennél a jelen. “ Szerintem is ez a jó. Az UMZE esetében a legfontosabb feladatom, hogy a törzsközönségen kívül másokat is megszólítsunk. Igyekszem úgymond zenén kívüli ötletekkel gazdagítani a programokat. Meghívtuk például Sári László tibetológus-írót az egyik koncertünkre. Sári a Tihanyi Lászlóval folytatott beszélgetés folyamán reflektált a felhangzó darabokra. Számomra is érdekfeszítő előadás született így, a közönség soraiban pedig sokan voltak ott éppen Sári László miatt. Műsor-összeállítóként lényegesnek tartom, hogy az adott programok az én érdeklődésemet is felkeltsék. Ha számomra nem izgalmas valami, akkor mire számíthatok a közönség részéről?
A Bartók-Pásztory-díj, az MTA tagság is azt jelzi, egyre jobban odafigyelnek Önre.
– Ha az ember tevékenysége megfelelő intenzitású, akkor ezzel áttör bizonyos falakat, és muszáj rá odafigyelni. A SZIMA tagság igazán megtisztel, a díj odaítélése pedig meglepett. Amikor elolvastam, hogy kik vannak a Bartók-Pásztory eddigi kitüntetettjei között, nagyon örültem, hogy ilyen névsorba kerülhettem. Persze csupán attól, hogy valakire rátesznek egy — akármilyen megtisztelő — plecsnit, nem válik keresettebbé a szakmájában. Rám az jellemző, hogy megyek az általam jónak tartott úton, és már elég öregnek mondhatom magam ahhoz, hogy ne vállaljak el olyan pozíciót vagy felkérést, ami számomra nem szól semmiről. Minek? Sosem okozott számomra nehézséget — ha éppen nem akadt elég dolgom — , hogy olyan tennivalót találjak magamnak, aminek van értelme. Azt is mindig alapvetőnek tartottam, hogy a respekt ne a titulusomnak szóljon, hanem annak, amit csinálok.
S a zeneszerzésre is kell idő... Nagy sikert aratott legutóbbi, második szerzői lemeze, a Klarinétszimfónia.
– Most érkeztem el egy olyan pontra, hogy elkezdtem ismét a saját hangszeremre, a klarinétra komponálni. Így születtek az Alíz-etűdök, amelyben a hangszer vonósnégyessel muzsikál, az Állandó álmok szólódarab új verziója, a címadó Klarinétszimfónia pedig kimondottan a Rádiózenekarra, annak zenészeire lett kitalálva. Jól ismerem az együttest, lassan már tíz éve dolgozom velük, jelenleg is az állandó első vendégkarmesterük vagyok. Szinte folyamatosan komponálok egyébként, persze az egyéb feladataim függvényében. Tegnap fejeztem be épp egy kamaradarabot, amelyet a Pannon Filharmonikusok muzsikusainak felkérésére írtam. A címe: További beszélgetések gyerekekkel, és az ifjúsági sorozatuk számára készült. Huntsville-ban ugyancsak várnak tőlem egy művet. A címe “ A zenegén” lesz, meghívtam ugyanis az ottani biológiai kutatóintézet, a Hudson Alpha Institute igazgatóját, hogy alkossunk egy közös darabot, amelyben ő is fellép narrátorként.
S mi a helyzet az Esterházy-szövegre írt művével?
– A Fuharosokat március 13-án mutatjuk be az UMZÉ-val és Molnár Anna mezzo- szopránnal. Ez egy mono-opera, amivel most próbálkozom először. Nem könnyű megteremteni és fenntartani a színpadi drámát egyetlen szereplővel, de Esterházy szövegével dolgozni izgalmas feladatot jelentett, és örülök, hogy — egyébként a véletlenek egybeesése folytán — épp az író 70. születésnapja tájékán mutatjuk be.
A Fuharosoknak a saját ötlete alapján kezdett neki. Felkérésre vagy saját késztetésre komponál inkább?
– Az ideális az, hogyha a felkérés találkozik azzal az ötlettel, amit éppen tervezgetek. Régóta gondolkoztam például azon, hogy a 2008-as Beszélgetések gyerekekkel darabomat folytatni kellene, így kapóra jött a Pannon Filharmonikusok felkérése. Nálam ötletből sosincs hiány, ráadásul az utóbbi esztendők “Vajda Gergely-operaévek" voltak, és úgy látom 2020 is az lesz. Ismét szerepel az Kolibri Színház áprilisi programjában a felújított Az óriáscsecsemő, a Georgia Bottoms pedig július elején Berlinben kerül színre négyszer, az Universität der Künste produkciójában. Ez lesz az első alkalom, hogy nem én dirigálom az operát, csak boldog alkotóként ülök majd a nézőtéren.
Szerzőként mennyire szól bele az előadásba?
– Megpróbálom úgy megírni a darabot, hogy az egyértelmű legyen, mert ilyen praktikus fickó vagyok. Azért is jó néha kívülről hallani a saját szerzeményemet, mert teljesen más mint amikor karmesterként benne vagyok. Ilyenkor azt is jobban észreveszem, ha esetleg szükség van változtatásra. A Georgia például már Pesten más volt, mint az amerikai ősbemutatón, beleírtam ugyanis két új jelentet, hogy legyen ideje átöltözni a főszereplőnek. Fontos az is, hogy az ember úgy komponálja meg a művét, hogy az praktikus és működőképes legyen, mert ezzel is esélyt ad a darabnak arra, hogy rendszeresen színre kerüljön.
Az utóbbi években nem csak az amerikai, európai szerepléseinek a sora bővült, itthon is szinte az összes hazai együttest vezényelte már. Karmesteri vagy zeneszerzői szerepén van most a hangsúly?
– Párhuzamosan fut mindkettő, de a dirigálásból élek. Szerencsére akad is jócskán izgalmas feladat. Az Eiffel Műhelyházban Jake Heggie Ments meg Uram! című operájának magyarországi bemutatóját dirigálom március 12-én. Erős történet, s nagyon amerikai darab, hiszen nálunk nem igazán vannak börtöndrámák... Kíváncsi vagyok, hogy a hazai közönség hogyan fogadja. Aztán persze vezénylés és zeneszerzés hatnak egymásra, az UMZE - mint terep - is ilyen természetes találkozási pont. Legtöbbször azért a komponista énemet nem erőltetem rá a karmesterire. Nem kell mindig Vajda Gergelyt játszani. Nyáron felkértek például egy New York-i fesztiválra vezényelni, és vihettem volna saját darabot is, erről azonban lemondtam, mert azt éreztem, most nincs olyan művem, amelyet abban a sorozatban lett volna értelme előadni. A Georgia Bottoms idei premierjének viszont annál több értelme van. Egy Amerikáról szóló opera, amelyet csak egy kelet-európai fickó tudhatott így megírni, mindez Berlinben, angolul. Egy mű, amely születési helyétől és a történet helyszínétől függetlenül az emberi kapcsolatokról, sorsokról szól. Ott a helye.